Veleszületett vörös folt az arcfotón

Tartalom

El kell majd tüntetnie; senki meg nem tudhatja, hogy kint járt. Felhők lepték a holdat — milyen szerencse, meg sem érdemli —, és ő a lehető leggyorsabban hatolt át a sűrű, sötét éjszakán.

Már előzőleg kint járt, megásta a gödröt, de csak most, a sötétség leple alatt végezhet a munkával. Eső pöttyözte a pisztrángos patak felszínét, és könyörtelenül dobolt mellette a földön.

veleszületett vörös folt az arcfotón

Valami megugrott a páfrányosban, de ő meg se rezzent, meg sem állt. Egész életében járta az erdőt, bekötött szemmel is ismerte az utat. Amikor megtörtént, fontolgatta, hogy bevallja, és kezdetben meg is tehette volna, de elmulasztotta a lehetőséget, és most már úgyis késő. Annyi minden történt, nyomozó csoportok, rendőrök, információért esengő újságcikkek. Nem is mondhatná el senkinek, helyrehozni lehetetlen, és különben sem bocsátanának meg neki soha.

Mi mást tehetne: elássa a bizonyítékot.

veleszületett vörös folt az arcfotón

Odaért a kiszemelt helyhez. A táska, benne a dobozzal, meglepően súlyos volt — megkönnyebbült, hogy ledobhatta. Négykézláb húzgálta el a páfrányokból alkotott álcázást. Fojtogató volt az ázott talaj szaga, mezei egerek, gombák rothadó egyvelege. Apja mesélte egyszer, hogy több nemzedék járta ezt az erdőt, és nyugszik mélyen a súlyos föld alatt. Jól tudta, apja örült, hogy így gondolhat erre, vigaszt talált a természet folyamatosságában, hitte, hogy a hosszú múlt kellő erővel enyhítheti a jelen gondjait.

És néha talán így is volt, de nem most; nem az ilyen gondokat. Leengedte a táskát a veleszületett vörös folt az arcfotón, és egy másodperc töredékéig mintha kikukkantott volna egy felhő mögül a Hold.

veleszületett vörös folt az arcfotón

Míg visszalapátolta a földet, könnyek fenyegették, de nem engedett nekik. Hogy itt és most elsírja magát? Nem engedheti meg magának ezt a megkönnyebbülést. Lelapogatta a talajt, csapkodta a tenyerével, aztán vastag talpú cipőjével addig tiporta, míg ki nem fogyott a lélegzetből.

Vajon nem kellene-e mondania valamit, mielőtt elhagyná ezt a magányos helyet? Valamit az ártatlanság haláláról, a mélységes önvádról, amely mindörökre vele marad — de nem tette.

Még a hajlandóságtól is elszégyellte magát. Gyorsan visszafelé indult az erdőben, óvatosan elkerülte pikkelysömör a hátán krémekkel történő kezelés csónakházat meg az emlékeit.

Hajnalodott, mire hazaért. Az eső már csak szemerkélt. A tó vize a partot nyaldosta, búcsúzott az utolsó csalogány. Ébredeztek a barátposzáták meg az énekesmadarak, valahol messze felnyihogott egy ló. Akkor még nem sejtette, hogy soha többé nem szabadulhat ezektől a hangoktól; hogy követik erről a helyről, ebből az időből, hogy megszállják minden álmát, minden lidércnyomását, örök emlékeztetőül arra, amit cselekedett.

A tóra az Eper szobából nyílt a legjobb kilátás, de Alice úgy döntött, beéri a fürdőszobaablakkal. Llewellyn veleszületett vörös folt az arcfotón lent volt a pataknál a festőállványával, de általában korán tért pihenni, és Alice nem óhajtott megkockáztatni egy találkozást. Az öregúr elég ártalmatlan, de bogaras és nagyigényű, kivált mostanában, és Alice attól tartott, félremagyarázná, ha váratlanul ott találná őt a szobájában.

Alice elfintorodott. Valamikor, kisebb korában, borzasztóan szerette az öreget, és az is őt. Fura elgondolni most, tizenhat évesen, hogy miket mesélt, és hogy ő mennyire szerette az általa rajzolt képecskéket, hogy a csodálat úgy húzódott a nyomában, mint valami dallam. De mindegy, a fürdőszoba ablaka közelebb van, mint az Eper szoba, alig néhány perc, és Anya észreveszi, hogy az emeleti veleszületett vörös folt az arcfotón nincs virág, ő tehát nem fecsérelheti az időt lépcsőjárással.

Míg a hallban szobalányok hada buzgólkodott törlőrongyokkal, Alice kisurrant az ajtón, és az ablakhoz sietett. De hol lehet ő? Alice úgy érezte, összeszorult a gyomra, a borzongást máris felváltotta az vörös vízfoltok az arcon. Keze melegen tapadt az üvegre, míg a pillantása végigsuhant az alant látható színen: vajsárga és rózsaszín rózsák, ragyogó szirmaikat mintha kifényesítették volna; kincset érő őszibarackok tapadtak a kert védett falához; a hosszú ezüst tó ragyogott a délelőtti fényben.

Az egész birtokot már a végső tökéletességig csinosították, cicomázták, de mégsem csillapodott a sürgés-forgás. A veleszületett vörös folt az arcfotón zenészek aranyozott székeket tologattak az ideiglenes pódiumon, a büfét szállító teherautók egymás után verték fel a veleszületett vörös folt az arcfotón porát, a félig felállított sátrat felduzzasztotta a nyári szellő. Az örvénylő tevékenység közepette egyetlen állandó pont volt: deShiel nagymama, kicsi, görnyedt alakja a könyvtár előtt kuporgott egy öntöttvas kerti széken, régi emlékeibe merült, és észre sem vette, ahogy kerek üveglámpásokat aggatnak körülötte a fákra… Alice lélegzete elakadt.

Maga sem vette észre, hogy széles mosoly terül az arcára. Öröm, édes, csillagfényes öröm, ahogy megpillantotta őt a kis szigeten, a tó közepén, egy jókora farönkkel a vállán. Alice intésre emelte a kezét, ösztön, méghozzá ostoba ösztön hatására, hiszen ő veleszületett vörös folt az arcfotón is nézett a ház felé.

De ha visszanéz, akkor sem intett volna. Tudták mind a ketten, hogy ennél többet diktál az óvatosság. Alice ujjai rátaláltak a hajfürtre, amelyik állandóan kilazult a füle mellett, és ide-oda, fel-alá csavargatták. Szerette így figyelni őt, titokban. Erősnek érezte magát, nem úgy, mint amikor együtt vannak, amikor limonádét visz neki a kertbe, vagy sikerül elsurrannia, hogy meglepje, amikor a birtok távolabbi részén dolgozik; ilyenkor a fiú Alice regényéről, a családjáról, az életéről kérdezősködött, ő pedig történeteket mesélt, és megnevettette, és vigyáznia kellett, nehogy belevesszen a fiú arannyal pöttyözött mélyzöld szemének tavába.

Miközben nézte, a veleszületett vörös folt az arcfotón meghajolt, megállt, hogy megigazgassa a farönköt, mielőtt leengedné a többi tetejébe.

Erős, és ez jó.

Lázár Béla: Glatz Oszkár Itt álltunk a jernyei dombok alatt. A nap leszállóban, a nedves, zsíros, tompafényű zöldeket fel-ragyogtatva. Mindez beleolvadt egy egyénien sajátos tónusba, melyben a tárgyak színei elveszejtették magukvaló értéküket, de belesimultak a nedvesen tompa zöldbe E jelenség érdekelt. Íme egy meglátás, egy művészi forma, melyre rátalálunk a természetben is.

Alice nem tudta, miért, csak azt, hogy ez valami mély és feltáratlan helyen érinti. Égett az arca, elpirult. Alice Edevane nem volt szégyenlős. Ismert már azelőtt is fiúkat. Igaz, nem sokat — hagyományos Szent Iván-éji estélyük kivételével a szülei híresen tartózkodóak voltak, egymás társaságát kedvelték a legjobban, neki azonban sikerült néhanéha titokban szót váltani a falubeli fiúkkal vagy a bérlőjük, a gazda fiaival, akik megbökték a sapkájukat és lesütötték a szemüket, ahogy az apjukat követték a birtokon.

Hanem ez — ez már… Hát éppenséggel csak más — és Alice tudta, milyen izgatottan hangzik ez, milyen rémesen hasonló azokhoz a dolgokhoz, amit Deborah nővére mondana, csak történetesen igaz. Veleszületett vörös folt az arcfotón Munro a neve.

Alice magában ismételgette, szótagolta. Benjamin James Munro, huszonhat éves, nemrég még londoni lakos. Nincsenek rokonai, megfogja a munka végét, nem bocsátkozik értelmetlen társalgásba. Sussexben született, a Távol-Keleten nőtt fel, régészcsaládban. Szereti a zöld teát, a jázmin illatát és a zivatarral fenyegető forróságot. Nem ő mondta el mindezt Alice-nek.

Nem afféle bőbeszédű ember, aki önmagát meg a teljesítményeit hirdeti fennhangon, mintha egy lány nem volna más, mint csinoska arc egy pár hallgatni kész fül között.

Alice viszont hallgatott, figyelt és gyűjtögetett, és amikor alkalom adódott, beosont a raktárba, hogy ellenőrizze a főkertész beosztásokat tartalmazó könyvét.

Alice mindig is nyomozónak képzelte magát, és bizony Mr. Harris gondos kertészeti jegyzeteinek egyik lapjánál meg is találta Benjamin Munro alkalmazást kérő levelét. Rövid volt, a kézírást Anya rosszallta volna, és Alice az utolsó betűig elolvasta, a fontosabb részeket kívülről megtanulta; beleborzongott, ahogy a szavak mélységet és színt kölcsönöztek a lelki szemei előtt alkotott képnek, és megőrizte, mint holmi lepréselt virágot.

Mint azt a virágot, amit éppen a múlt hónapban kapott tőle. Gyerekkorából hozta magával ezt a szokást, amivel őrületbe kergette az anyját, amióta csak a nyolcadik születésnapjára megkapta az első naplót. Mennyire szerette azt a dióbarna könyvecskét! Milyen okos Apu, hogy ezt választotta neki! Ő maga is naplót ír, mondta, és Alice csodálta és méltányolta a komolyságát. Azután lassan, Anya vizsla tekintete alatt ráírta teljes nevét — Alice Cecilia Edevane — az előlap halványbarna vonalára, és menten megérezte, hogy most már valóságosabb személy, mint veleszületett vörös folt az arcfotón.

Anyja rosszallása nem egyéb, mint ráadás; Alice akkor is pillanatonként a könyve után nyúlna, ha Eleanor Edevane szép arcán a legcsekélyebb ellenkezés sem tűnne fel — hiszen a könyvecske próbakő, arra emlékezteti, hogy ki is ő. És az ő legbensőbb bizalmasa, és ebben a minőségében Ben Munro legjobb ismerője.

Kis híján egy éve, hogy először megpillantotta. A fiú nyárutóján érkezett Loeannethbe, abban a fenséges száraz időszakban, amikor a Szent Iván-éj izgalmának múltával nem maradt egyéb, mint átadni magukat az álmosító hőségnek. Közömbös csend isteni szelleme lepte el a birtokot, még Anya is, az áldott állapot nyolcadik havában, rászokott, hogy kigombolja gyöngyház mandzsettagombjait, és könyékig gyűrje fel a selyem ruhaujjat.

Alice aznap a hintán ült, a fűzfa alatt, lustán ingatta magát, és a Nagy Problémáján töprengett. Ha odafigyel, meghallhatta volna mindenfelől a családi élet hangjait — Anya és Mr.

Llewellyn távoli kacagását, ahogy lassan csobbantak az evezők; az orra alatt motyogó Clemmie-t, ahogy körbe-körbe járt a mezőn, karját szárny módjára kiterjesztve; Deborah-t, amint Rose dadusnak a londoni szezon legfrissebb pletykáit meséli —, de Alice gondolatai magamagán jártak, és nem hallott egyebet, csak a nyári rovarok halk zümmögését. Közel egy órája nem mozdult, még csak az új töltőtollából szivárgó és fehér ruháján egyre feljebb kúszó fekete tintafoltot sem vette észre, amikor a fiú egyszeriben testet öltött a sötét fás liget előterében, a felhajtó napsütötte szakaszán.

Fél vállára vászon hátizsákot vetett, a kezében holmi veleszületett vörös folt az arcfotón, és veleszületett vörös folt az arcfotón, ruganyos léptekkel járt, aminek ritmusára Alice hintázása egyszeriben lelassult.

Nézte a közeledő fiút, arcát a hinta köteléhez préselve feszülten próbált kilesni a lehajló fűzfaág mögül. Hála a földrajzi környezetnek, senki sem toppanhatott be Loeanneth területére váratlanul. A birtok egy mélyedésben feküdt, körülötte sűrű, bozótos erdő, akárcsak a mesékben és mint kiderült, a rémálmokban, bár Alice-nek akkor még ez nem járhatott a fejében.

Ez az ő saját külön napos birodalmuk, deShielek számtalan nemzedékének, édesanyja őseinek otthona — és mégis betoppant közéjük ez az idegen, s a délután varázsa egyszeriben megtört. Alice-nek veleszületett hajlama volt a kíváncsiság — egész életében ezt hallotta mindenkitől, és bóknak fogta fel; ennek a vonásának, vélte, még majd jó hasznát veheti —, de az érdeklődését aznap inkább a kudarc érzése befolyásolta, és a szórakozás vágya, veleszületett vörös folt az arcfotón annyira a kíváncsiság.

Egész nyáron lázasan dolgozott egy szenvedélyes, rejtélyes regényen, de három napja hirtelen elapadt az ihlet. Persze mindennek a hősnő, Laura az oka!

veleszületett vörös folt az arcfotón

Miután fejezeteken át ecsetelte gazdag lelki életét, most egyszerre megtagadja az együttműködést. Ahogy betoppant a magas, fekete hajú, megnyerő külsejű és felettébb romantikus névre hallgató Lord Hallington, Laurából egy csapára kiveszett a szellem és a hév, és — mi tagadás — unalmas lett. Hát jó, döntött Alice, ahogy nézte a kocsifelhajtón közeledő fiatalembert, Laura majd vár egy darabig.

Most másról lesz szó.

Keskeny patak csobogott át a birtokon, élvezte a kurta, napos kitérőt, mielőtt könyörtelenül vissza kell kanyarodnia az erdőbe, és valami régvolt nagybácsi hagyatéka, egy kőhíd ívelt át a patakon piros pelyhes foltok a kezek fényképen belépésként Loeanneth területére.

Ahogy az idegen odaért a hídhoz, megtorpant. Lassan elfordította a fejét, arrafelé nézett, amerről jött, és mintha a kezében lévő valamire pillantana. Mi lehet az?

A kompetencia

Vagy csak a fény játéka? A feje tartása, a sűrű erdőt fürkésző tekintete elszántságra vallott. Alice szeme összeszűkült. Hiszen ő író; megérti az embereket, és azonnal észreveszi, ha sebzettség kerül a szeme elé. Vajon miért ilyen határozatlan ez a fiú? Ugyan mi lehet az oka? Megint megfordult, most már teljes kört írt le, kezét a homlokához emelve felnézett a bozót szegte felhajtóra, ahol a ház áll, tiszafák sorfala között.